#6 - Hátba Döfések

Forgolódok össze-vissza a "vaságyon", de nem túl kényelmes. Nem tudtam szunyókálni tovább, ezért inkább felkeltem és néztem a mellettem lévő ágyra, ahol egy beteg horkolt. Nézegettem egy darabig de nem bírtam magammal és odasétáltam az ágya elé és bebújtam a meleg takaró alá. Azt hittem hogy felébredt, de tévedtem. Elkezdtem puszilgatni és az agyam már elvesztettem mert már a kezem lejjebb járkált valahol Taehyung férfiasságára. Mozgolódott de nem reagált, átfordult velem szembe még mindig alszik vagy csak szimulál, de akkor meg lesz büntetve. Vigyorogtam mint egy hülye, jó volt nézni az arckifejezését. Rámarkoltam merevedésére, de hirtelen cselekedetemre kinyitotta szemeit, és ahh. Milyen gyönyörű szemek, eddig mért nem láttam közelebbről?! Komolyan az őrületbe kerget ez a srác, mért csinálja ezt velem?! Isten. Egyenesen a szemembe néz és én már rég fent vagyok a mennyben. Kikészít. Csinálnám a dolgom, erre úgy mond leállít. Mért? V mért csinálod ez?!! - Jó Reggelt báránykám! - megfogja kezem és lehel rá egy puszit. Bárány?? Honnan jött ez neki? - Neked is! Mi az hogy bárány? - kérdezek rá a furcsa névre. - Hát... már régóta úgy néztem fel rád, mintha egy kis bárány lennél. Te vagy az én kis állatkám. Meg hasonlít is rád a bárány. - mosolyogni kezdett, szeretem amikor mosolyog, de mi az hogy bárány? Jó hogy nem kacsa! Picit kiakadtam. - Kacsa esetleg? - kérdezek rá kicsit dühösen. - Én is szeretlek. - odahajol hozzám és nyom egy csókot ajkamra. Aranyos ilyenkor, és ki is engesztel vele egy kicsit. - Én is... - morgok magamban, bár lehet hogy hallotta, de ki tudja. Felállt volna, de én vissza rántottam, nem most nem mehet el, és amiért le bárányozott most vissza kapja. Édes a bosszú...na meg cuki. - Nem-Nem. Nem mész sehova. - magam alá fektettem, de kimászott. - Most nem lehet. te is tudod. - állított már másodszorra le. - Mért? Mért ne lehetne?! - visszahúztam és nem engedtem el kezét, rátapadtam szájára, de le akart rázni magáról. Mit csináltam? Mért nem kíván? Hirtelen besétál egy nővérke a reggelivel. Majd kiesett a kezéből a tálca, de nem zavart legalább is engem. - E-Elnézést... - meghajolt és ki is rohant. Biztos megijedt, de nem az én bajom. Engem most csak Taehyung érdekel, senki más. - Ezért nem lehet... ha nem tudnád egy kórházban vagyunk te eszetlen! - ordított rám és megpöckölte az orromat bünti nélkül. Most vettem csak észre. - N-Nagyon Sajnálom. - lehajtottam fejemet és örülök hogy csak ennyivel büntetett meg. Szerintem nem fog hozzám szólni egy darabig, hogy egy picurit leégettem, de megértem őt, hisz én is ezt tenném az ő helyébe. Még én gondolkozok ezen ő addig kisétál a teremből. - Hova mész? - kérdeztem tőle, de ő rám se nézett. Kilép az ajtón, de utána ordítottam, de mintha meg se hallotta volna, becsapta az ajtót. - Taehyung!!! - üvöltöttem tüdőm szakadtából. Kilépek én is az ajtón, de már nem láttam a folyosón. Kezdek hallucinálni, vagy tényleg piros foltokat látok a földön. Hogy? Mikor? Vissza néztem az ajtóhoz és egy jó nagy szög állt ki belőle, amin csurgott le a vér. Mért nem állítottam magamon? Futottam megint a vér után, de mindenhol volt ahol csak lehetett, szerintem direkt csinálta. Esküszöm ha megint ahhoz a sárga tojás hajúhoz megy, ott fojtom meg azt a retket. Egy kis időbe telt kinyomoznom az igazi utat, de a lényeg hogy tudom hova ment. Kifutott az épületből, nem hiszem hogy ez jó ötlet volt, legalább is amilyen állapotban van. Tényleg nagyon sajnálom hogy ezt tettem. Ezért is keresem őt. Már kezdem azt hinni hogy menekül előlem. Parkban érkeztem, itt egy kicsit lelassítottam. Nézem, nézem a földet a fű ugyan is nem zöld volt hanem piros, akkor jó helyen járkálok. Látok valaki a padhoz közel, a földön egy embert. Odafutok és kigördült egy hideg könnycsepp a szememből, megint miattam van ez. Felkaptam, és a piros folyadékot nézve visszasiettem a kórházban. Nagyon megijedtem, de reménykedtem. Szóltak hogy bemehetek hozzá mert jól van. Besétáltam ugyan abba a 143 terembe. Odamegyek hozzá és letérdelek. Nem merek ránézni. - Nagyon Sajnálom! Sajnálom V! - kezdtem el sírni, nem volt jó érzés hogy miattam van ebben az épületben. - Nem akartam hogy miattam legyél itt. Nem én akartam így, én tényleg sajnálom. - megfogta fejem, felhúzott magához és adott ajkamra egy csókot, sokáig voltunk így, de elváltunk mert kopogtak. Bejöttek a srácok, isten mióta nem láttam őket. - Sziasztok! - köszöntek egyszerre. Mosolyogtak V-re, de amikor rám néztek kicsit megijedtek a kinézetemből meg egy kis düh is volt a szemükben, hogy már kétszer van miattam itt Taehyung. - S-Sziasztok. - köszönök nekik lehajtott fejjel, nem akartam hogy megtudják. Azt hittem addig kitalálok valamit, ugyanis csak Jin tudta, de nem lett úgy ahogy én akartam. Mindegy is, egyszer minden kiderül, nem igaz?! Nem úsztam meg ezt sem, mert Rap Mon félre hívott engem. - Mért nem jöttetek haza? Koncert? Minden volt itt, amit ti ketten kihagytatok! Mit tudtunk mondani, na mit?! - üvölti le a fejem amit kihagytunk V-vel. - S-Sajnálom. - lehajtottam fejem, de ez már túl sok nekem. Ellöktem Monstert az utamból és rohantam ki az épületből. Futottam megint a vér után ahol Taehyung összeesett, nem bírtam ki hogy ott essek én is össze. Ahogy megláttam a parkot egyből futottam, gyorsabbra váltottam a tempót, de egy hegyes kis szúrást éreztem a bőrömön át. Ordítani tudtam volna, de inkább csak a könnyeket eresztettem az utamra. Hadd menjenek. A fickó kihúzta a hasamból, és el is ment egy fekete autóval. Nem láttam ki volt az, mert azon nyomban homályos lett mindent. Az utolsó kép az az volt hogy mindenki engem nézett, és láttam V, vagy lehet hogy csak fent látom őt?! Vele vagyok fent? Istenem. Legalább vele vagyok együtt a fehér mindenesben. Nagyon örülök neki. J-HOPE POV END V POV Nem csináltam semmit, vagyis legalábbis nem emlékszem hogy csináltam volna valamit, de annyit tudok hol vagyok, kórház. Mért is kerültem ide? Észre veszem hogy J-Hope jön be hozzám és letérdel. Sajnálja hogy... miatta vagyok itt? MI? Hogy hogy miatta? Nem tudtam tovább gondolkozni mert jöttek a srácok. Hogy őket mióta nem láttam. Rám mosolyogtak, viszont azt észre vettem hogy Hoseokra szúrós szemmel néztek. Ők is tudják vajon? A lényeg hogy furcsálltam hogy Rap Mon félre hívta beszélni báránykámat. - Na és hogy vagy mostanság? - kérdezi Jin tőlem. Nem nagyon érdekelt amit mondanak, ami most nagyon, hogy fontos hogy miről beszélhetnek. - Jól... - röviden válaszoltam és többet nem is kérdeztek látták hogy "jól" vagyok és békén hagytak, de a szemem nem azt ajtóra szegeződött ahol beszéltek, hanem egy ökörre. Jimin-re aki egy nem normális gyerek. Elkezdett lovagolni a széken és a saját fenekét ütögetni, mint egy elmebeteg. Mik történnek itt. A szemem, vagyis a jó irányba irányítottam, de nem hallottam semmit, mert itt beszéltek, nevettek, fulladoztak. Annyit láttam hogy ellöki Hoseok Rap Mon-t és elfut, szerintem ki az épületből. Menni akartam utána, de Jin és Jimin visszarántott az ágyra, ami egy kicsit fájt, mert olyan mintha vasból lenne az ágy, a lényeg hogy túl éltem a gerinctörést. Monster közölte velük a hírt hogy menni akarnak haza. - Ne szökjél el innen! Majd haza talál, vagy majd jön hozzád, de te maradj az épületbe! - szóltak rám kicsit dühösen, de nem nagyon érdekelt. Amint kimentek az épületből és hallottam a kocsi zaját, egyből kiszedtem a kezemből a zsinórokat és futottam ki a horror házból. Törtem a fejem hogy hova is futhatott, remélem nem a végtelenbe, de ami a legjobban nem értettem hogy miért futott el. Gondolkoztam még, és rájöttem hogy a vér után mehetett. Neki indultam nézni a földön a vért és közben rohanni J-Hope után. Tudtam hogy a parkba rohant, ezért már nem néztem a piros löttyöt a földön hanem szaladtam egyenesen oda, ahol én estem össze elvileg, nem nagyon emlékszem. Látok a földön egy személyt,és oda futottam hozzá, de körülötte csupa vér folyt. Rossz volt ránézni ahogy ott volt... leszúrva?!!! Melyik szemét szúr le egy ártatlant?! Főleg a hasába beleszúrni egy kést. Miféle űrlények vannak a világon?! A jobb oldalamról egy kiáltást hallottam. - Mao... - ahogy ránéztem befejezte a nevet amit ki akart volna mondani. - Hoseok! - szólítgattam hát ha lesz valami vagy felkelne, de erősen kétlem, vörös vér mindenhol ahol fekszik a földön. - HO-SE-OK!! - ordítottam, de semmi. Ráhajtottam mellkasára a fejem és szememet könny áztatta el, amitől alig láttam valamit. Homályos volt J-Hope körül a vér, homályos volt ő maga is, és az egész világ is. Felálltam és körül néztem, mindenki aki ott volt néhány személy, akik ismeretlenek voltak csak néztek mit csinálok egy leszúrt emberrel a földön. Köszönöm a segítségüket. Megkerestem J-Hope telefontját a zsebébe, de nem találom. Miért, hova tűntél te átkozott. Hirtelen mozdulattal, véletlenszerű mozdulattal, egy kis megcsúszás miatt, visszaestem rá, és megint rám szegeződött mindenki tekintete. Kicsit kínos volt hogy mindenki rám nézett, gyorsan elfutottam Hoseokkal, és út közben kiesett a telefonja. Oda futok egy padhoz leteszem, visszasietek a leesett tárgyhoz, hívnám fel Jin-t, de nem bírtam kiállni hogy ne nézzem meg. Nézem az üzenetet, és elkezdtem kiakadni rajta, mi az hogy van még egy személy az életében. Azt hittem hogy...tényleg azt hittem, hogy csak engem szeret, de tévedtem, mint sok másba is. Ki az a Maoaki. Ismeretlen, de mintha hallottam volna valahol a nevét. Eszembe jutott a Mao szó amikor valaki ordítani akarta, de befejezte inkább amit ki akart mondani. Miközben olvastam az üzeneteiket odasétáltam hozzá, és most hogy tudom ki az az illető, már mint Hoseok barátja. Egyben... Ő VOLT AKI LESZÚRTA?! Miért tette ha szereti őt és ő is J-Hope-ot. Mi történt azzal az emberrel. Elfelejtettem közben hogy Hoseok még mindig "alszik" ezért gyorsan felkaptam és siettem a kórházban, de van egy kis bökkenő. Jin az istenért is. Kikerestem gyorsan és hívtam is. - Jin, Szia. Hol van a kórház? - kérdezem szuper sebességgel. - Szia. Attól függ hol vagy. - Park mellett néhány utcára. - Akkor két utcát sétálj és ott is van az orrod előtt. Na Hello.- amint kimondta le is csapta a készüléket. Nem érdekel most semmi, csak hogy épségben felkeljen Hoseok. Besiettem és már be is vitték az egyik terembe. Szerintem ide fogunk jönni minden héten. Már mosolyogva fogadnak engem és őt is. Az ajtó előtt várom hogy kinyissák, és amint ezen gondolkodtam már nyitva is állt előttem az ajtó vagyis a nővérke lépett ki. Lépnék be hozzá, de megállít az ajtóban. - Hova hova cica? - elállja a befele utat a nagy hátsójával ezért képtelen voltam bemenni. - Lenne szíves arrébb menni?! - kérdezem fintorogva de ő csak ott rázza magát az ajtóban. Mik vannak itt, én is ide való vagyok ha sok ilyen hülye van. Annyit veszek észre hogy megfogja két vállam és már nem az ajtóba rázza magát hanem előttem. Néztem egy darabig aztán átfordultam hogy én legyek az ajtónál, és lelöktem magamról a plaza cicát, és bezártam az ajtót. Hoseok már ébren volt és örültem neki, de viszont nem vett észre ahogy besétáltam ezért odaszóltam neki. - Hoseok!